>>[A kisnemzetiségiek hagyományos orvostudománya]

A kisnemzetiségiek hagyományos orvostudománya

A hagyományos kínai orvostudomány a hanokén kívül magába foglalja más nemzetiségekét is. A történelem során a kisnemzetiségek lakóterületeiktől, kultúrájuk fejlődésétől és földrajzi fekvésétől függően saját orvostudományt hoztak létre. A kisnemzetiségeknél elsősorban a tibeti, a mongol, az ujgur, a koreai, a zhuang nemzetiség jön számításba, de nem hagyhatjuk ki a thait és a yit, a miaot, valamint a laguit sem, továbbá említeni kell az erenchuni orvostudományi hagyományt is.
A történelmi múltjukból, kultúrájuk különbségei miatt eltérő fejlettséget és elméletbeli, valamint kezelési módbeli különbségek vannak a nemzetiségek hagyományos orvoslása között. Vannak nemzetiségek, amelyek önálló orvosi hagyományokat őriznek, de vannak, amelyeknél csak kis számú írásbeli szakmai feljegyzések vannak, amelyek rendszerint feldolgozásra, rendszerezésre és továbbfejlesztésre szorulnak. Ezen kívül gyakori eset, hogy a kisnemzetiségek olyan receptekkel rendelkeznek, amelyek csak esetenként, spaciális célra hasznosíthatók.
Egyes kisnemzetiségek a hanoktól átvett gyógykezelési tapasztalatokon és tudásokon kívül más, külföldi nemzetiségek orvosi vívmányait is felhasználták, így például a tibetiek a hanokén kívül sok óindiai hagyományt vettek át, hasonlóképpen a mongolok az oroszokét.

A hagyományos tibeti orvoslás

A tibeti orvoslás fontos részét képezi a hagyományos kínai orvostudománynak. A hosszú múltra visszatekintő tibeti orvostudomány igen elterjedt a zömében tibetiek által lakott területeken, Tibetben, illetve Qinghai, Sichuan, Gansu tartományban, autonóm területen.
A Tibeti-qinghai fennsíkról származó hagyományos tibeti orvoslás sajátos nemzetiségi, társadalmi és természeti sajátságokat visel magán, egyebek közt a külvilágtól való elzártság és a nagy hideg miatt. A fennsíkon jóval kevesebb a gyógyításhoz alkalmas állat és növény, mint más területeken. Ezen a részen főleg az oxigénhiányt és a hideget tűrő állatokat és növényeket veszik igénybe a gyógyításhoz.
Mivel Tibetben a buddhizmus tana nagyon erősen jelen a társadalomban, így a tibeti orvoslásban is érezhetők a buddhista tanítások.

A tibeti orvoslás elmélete

Hosszú idő alatt alakult ki a hagyományos tibeti orvoslás sajátos elmélete.

Három alaptényező 

A legfontosabb az úgynevezett „Három alaptényező" iskola, amely szerint az emberi testben három fontos tényező található, amely szabályozza az egészséget: a long, a chiba és a peigeng. A három alapvető tényező mellett működik hét másik elem: az élelemből származó táplálék, a vér, az izomzat, a zsiradék, a csontozat, a csontvelő és az ondó. Három ürülék: a vizelet, a széklet és az izzadtság. A három alapvető tényező, hét elem és három ürülék egymásra támaszkodva, kölcsönösen korlátozva, illetve egymást kiegyensúlyozva tartja az emberben a harmonikus állapotot. Ezek közül a három alapvető tényező a döntő.
A három alapvető tényező közül a long adja, biztosítja az ember testműködésének erejét, energiáját. A chiba megfelel az epének vagy a tűznek. Funkciója az ember létét biztosító testmeleg termelése, rendben tartja a gyomor működését, bátorságot és bölcsességet ad. A peigeng nagyjából megfelel a kínai orvoslásban a nyálnak és a folyadékoknak, de a tibeti orvoslás nagyobb funkciót tulajdonít nekik. A tibeti orvoslás szerint a peigeng hangolja össze a test minden szervének működését.


A bonctan és fiziológia

A tibeti hagyományos orvoslásban jobban ismerik az ember testét, a fiziológiát, mint a hagyományos kínai orvoslásban. Tanai szerint létezik öt magtárszerv és hat palotaszerv. Az öt magtárszerv: a szív, a máj, a lép, a tüdő és a vese. A hat palotaszerv: a vastagbél, a vékonybél, a gyomor, a hólyag, az epehólyag és a szívburok. A régi tibeti orvostan az egész emberi testet, illetve annak szerveit úgy képzeli: a szív az uralkodó, aki trónon ül a test közepén, a tüdő mint kancellár és trónörökös a szív két oldalán helyezkedik annak védelmére. A máj és az epe, mint a király feleségei, a szív alatt kapnak helyet, szoros viszonyban. A vese mint gerenda tartja a testet. 

Különleges kezelési módok a tibeti orvoslásban

A gyógyszer bevételéről

Gyógyszerrel való kezelés esetén a tibeti orvosok kisadag anyagot adnak a betegnek a gyógyszer bevételéhet. Így például a lázzal járó betegség esetén a hőcsillapító gyógyszerhez fehér porcukrot, a lehűléstől való megbetegedés esetén a gyógyszerhez a fekete cukrot adnak.
A gyógyszerek bevételében is különböző módszerek léteznek. A szemcsés gyógyszert általában forralt vízzel veszi be a beteg. A lehűléses betegségek esetén meleg vízzel, lázas állapotban beteg pedig hidegvízzel. A komplex kínoktól szenvedő beteg a szemcsés gyógyszert rendszerint langyos vízzel nyeli le.

A moxa-égetés

A tibeti orvosok moxibuszció alkalmazásával is kezelik a betegeket. A gyújtott moxa-kúpból keletkezett hővel az orvos az előírásnak megfelelő pontokon (a moxakúp fekete üröm porrá tört leveleiből álló kis halmocska). A gyógyhatású hő a meridiánokon beáramlik a beteg testébe, ennek következtében helyreállítja a harmóniát. A moxa-égetést főleg a lehűlés okozta betegségek kezelésében alkalmazzák, de felhasználják ezt a kezelési módszert a gyomorbetegségek gyógyításában, az elégtelen emésztés, az elmezavar, a feledékenység és az epilepszia esetében is. A hő okozta megbetegedések esetén a betegség utolsó szakaszában, az egészség helyreállásának elősegítéséhez is gyakran igénybe veszik ezt a módszert.


A hánytatás

Az orvos gyógyszerrel készteti a beteget a hányásra, főleg az elégtelen emésztés, és a gyomorrontás ellen, különösen a mérges anyagot kihánytatására. De használják az élősdik: férgek, paraziták ellen is. Oldják vele a köhögéstől keletkezett sleimet, köpetet is. Tiltják a hánytatást a gyenge testalkatú, betegeskedő embereknél, terhes asszonyoknál és gyerekeknél. A mérgező anyag ellen nem jó a módszer, ha a káros szer túl sokáig volt a gyomorban.
 

A borogatás

Gyógyszert kennek a beteg bőrére. A gyógyhatás beszívódik a beteg szerveibe. A tibeti orvosok szerint még a táplálék egy részét is felveszik a szervek a bőrön keresztül. Maga az eljárás egyszerű, ezért igen népszerű Tibetben még most is. Ezzel bőrbetegségeken kívül a gyenge testalkatú betegeket erősítik, a túlságosan erős fáradtságot vezetik le vagy az álmatlanságot enyhítik. A kenőcs főleg gyógyszerrel kevert zsiradékból készül.

A gyógyfürdő

Tibet gazdag gyógyforrásokban. A legelterjedtebb a kénes-, a lúgos-, a timsavas- és szikes fürdő valamint mészkőtartalmú fürdő.
A gyógyfürdő főleg a mozgatószervekre, izomzatra hat a legjobban, de gyógyítanak felforralt gyógyszerrel tömött szövetből készült zsákkal is, amelyet a betegség helyre erősítenek.

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12