A banhut más néven banghu, vagy qinhunak is nevezik. A bangzi nevű helyi opera megjelenésével egyidejűleg alakult ki a banghu hangszer, mégpedig a huqin nevű hangszer alapján. A banhunak más kínai húros hangszerekhez képest a legnagyobb sajátossága az, hogy nagy a hangereje, a hangvétele tiszta és dallamos, magas, nemcsak lelki és meleg számokat tud jól kifejezni, hanem finom és pompás darabokat is.
Körülbelül 300 évvel ezelőtt jelent meg a banhu. A hegedű teste vékony deszkából készült, ezért is hívják „banhu"-nak a hangszert, minthogy a „ban" jelentése „deszka".
Kezdetben a banhu Észak-Kínában jelent meg és vált népszerűvé, fontos kísérőhangszerként szerepelt a helyi opera-előadásokon, mint a Hebei tartományban használt bangzi, pingju, yuju, qinqiang. A banhu és a helyi kínai operák között mély és hosszú ideje tartó kapcsolat van, ezért a banhu legjobban a helyi opera-előadáson tudja megmutatni képességét. A különböző területeken játszó banhuknak saját stílusuk van.
A banhu szerkezete és anyaga az erhuhoz hasonlít, a legnagyobb különbség az, hogy ez erhut kígyóbőrrel borítják be, a banhut pedig főnix-fából készült lapokkal. A banhu hangja tiszta és magas, falusi hangulatú, a kísérőhangszerek közt vezető hangszerként szerepel a helyi opera-előadáson.
Az új Kína megalakulása óta sok hangszerkészítő mester és előadóművész erőfeszítése által a banhu megújítása terén sok eredményt értek el. A banhu hangszercsaládban sok új tag jelent meg, köztük a magas és közepes hangzású banhu, a háromhúros banhu, a bambuszból készült banhu és mások vannak.
A banhut folyamatosan újítják meg, amivel párhuzamosan az előadói képessége is egyfolytában emelkedett, a kifejezőereje is nőtt. Ma már nélkülözhetetlen sajátos szólóhangszerként szerepel a kínai nemzeti zenekarokban és fontos kísérőhangszere a néptáncoknak és a nemzeti drámáknak.

A Matouqin húros hangszer, azaz a lófejes hegedű

A Matouqin a mongol nemzeti kisebbség körében elterjedt húros hangszer. Kínai nyelven a matouqin lófejű hangszert jelenti, hiszen a nyak fejére díszként egy lófejet vésnek rá. Ennek a hangszernek hosszú múltja van, hiszen már a 13. századtól elterjedt a mongolok körében.
A hangszer hangszekrénye négyzet alakú. Nyakára egy lófejet faragnak. A hangszer erről kapta a nevét. A Matouqin hangszer egyik jellemzője: a két végükhez selyemfonalat fűzött több tucatnyi lószőrt feszítenek ki a hangszerre. A szintén lószőrrel kifeszített vonóval szólaltatják meg a hangszert, amely szép, vastag hangot ad.
A korábbi Matouqin házilag készített hangszer volt. Hangja halk, ezért csak a mongol jurtában és fedett teremben játszottak ezzel a hangszerrel. Később a kínai hangszerkészítők továbbfejlesztették a hangszert. Nylonból készült húrokkal helyettesítették a korábbi lószőr-húrokat. Ez szélesebbé és erősebbé tette a hangszer hangját, ugyanakkor négy fokkal emelte a hangfekvésben. Ez a felújítás nemcsak fenntartotta a hangszer eredeti kellemes, enyhe, vastag hangját, hanem növelte világos, tiszta hangját is. A felújított Matouqin húros hangszer teljesen alkalmas a színpadi és szabadtéri színelőadásra, nemcsak húros hangszerként, hanem pengető hangszerként is alkalmazható.
Emellett a hangszerszakértők kifejlesztették a közepes és a nagyméretű Matouqin hangszereket is. Ezt a két fajta hangszert nagyjából úgy kezelik, mint az európai mély hangú gordonkát és nagybőgőt. Ezzel kialakult a magas, közepes és mély hangú hangszerek sora, amely gazdagítja a kínai népi hangszerek tárházát. Említést érdemel, hogy a felújítás után a Matouqin húros hangszer továbbra is megőrizte mongolos díszítését.