A gaohu szó szerint magas hangzású hegedű, amelyet az erhu, azaz a kéthúrú hegedű alapján alakítottak ki. A gaohu születése szoros kapcsolatban van a dél-kínai Guangdong tartomány helyi népzenéjével.
A guangdongi speciális helyi népzene, amely a múlt század elején a guangdongi yueju műfaj zenéjéből született, és egyre jobban terjed nemcsak Kínában, hanem a külföldön élő kínaiak között is. Kezdetben a guangdongi népzenei előadáson nem volt gaohu, az elmúlt század huszas évei körül Lü Wenchen guangdongi zeneszerző, előadóművész átalakítta az erhut. A hagyományos erhu húrjai selyemből, a gaohu húrjai pedig acélból készülnek. Az előadóművész az alábbi módon játszik a hangszeren: egy széken ülve a két combja közé szorítja a gaohut. A gaohu hangja tiszta és világos, ezért „magas hangzású erhu"-nak nevezik a hangszert, rövid idő alatt a gaohu a guangdongi népzene lelki hangszerévé vált.
A gaohu szerkezete és anyaga az erhujéhoz hasonlít, a legnagyobb különbség az, hogy a gaohu hegedű teste vékony. A gaohu későn született, ezért amikor a hangszerkészítő mesterek átalakították és megújították a gaohut, akkor nem kötötte semmi a fantáziájukat. Néhány mester a gaohu hegedű kerek testét oválisra alakította át, aminek köszönhetően a hangja nagyobb lett, továbbá háromhúrú hangszert is alkottak a hagyományos kéthúrú mellett, aminek köszönhetően a hangterjedelme szélesebb lett.
A gaohu nevű hangszernek magas és tiszta hangja van, mintha szoprán volna, az alsó regisztere finom és lágy, kiemelt és fontos szerepet játszik a kínai fúvós- és vonós hangszerekből álló zenekarokban. Ezen kívül a gaohu kifejezőereje igen jelentős, jól tud lírai, élénk és pompás dallamot kifejezni, gyakran díszíti a fődallamot.

Erhu

Az erhu kéthúrú hegedű. A kínai zenetörténetben már nagyon korán megjelent. Több mint ezer évvel ezelőtt, a VII-X. században, a Tang-dinasztia idején hozták létre. Akkoriban főként Északnyugat-Kínában örvendett nagy népszerűségnek az ott élő nemzetiségek között. Az erhu több mint ezer éven keresztül mindig fontos kísérőhangszer volt az operaelőadásokon.
Az erhu felépítése viszonylag egyszerű. Egy kb. 80 cm hosszú fából készült hangszernyak, amelyre két húrt feszítenek ki, amiket lófarokból készült vonóval szólaltatnak meg. A kéthúrú hegedű teste a nyél alsó részéhez kapcsolódik, úgy, mint egy teáscsésze.
Az előadásokon az ülő előadóművész a lábát keresztbe téve az erhút a combjára állítja. A művész a hangszert a bal kezében tartja, és a jobbjával pedig a vonót fogva hegedül. A hangszer hangterjedelme rendkívül széles. Mivel a hangszeren játszott dallamok a kínai beszéd hanglejtésére erősen hasonlítanak, ezért kínai hegedűnek is hívják. Az erhu szomorkás hangja kiválóan alkalmas a mély emberi érzések kifejezésére.
1949 után az erhu hatalmas népszerűségre tett szert, készítése, a vele előadott dalok is nagy reformokon mentek keresztül és már nemcsak szólóhangszerként, hanem operaelőadásokon, táncdaraboknál, és a popzenében is gyakran használták. A zenei koncerteken és előadásokon az egyik legfontosabb kísérőhangszer. Napjainkban az erhút számos nyugati fúvos és vonós zenekar is felvette hangszerei közé.
A hangszer könnyű szerkezete, praktikus nagysága és olcsósága miatt Kína-szerte igen népszerű, valamint elbűvölő hangja miatt a kínaiak nagyon szeretik.