Barack Obama ázsiai látogatása hat hónapot csúszott a kormány leállása miatt, és az amerikai elnök most azzal a céllal érkezik a dinamikus kontinensre, hogy megerősítse Washington kapcsolatát az ázsiai–csendes-óceáni térséggel, olvasható a Xinhua kínai hírügynökség kommentárjában.

A négy országot érintő körútra az Ázsia felé fordulás politikájának jegyében kerül sor. A „fordulat Ázsia felé" politika lényege, hogy az Egyesült Államok a Csendes-óceán másik irányába akarja kiterjeszteni befolyását.

Washingtonnak jó oka van arra, hogy irányt változtasson. Ázsia a világgazdaság motorjává vált, az ázsiai országok közül több az Egyesült Államok fontos szövetségese, és temérdek fontos érdekeltsége van Ázsiában. Saját magának árt az az ország, amely alábecsüli vagy figyelmen kívül hagyja Ázsia szerepét, fogalmaz a cikk írója, Deng Yushan.

Washington több ízben is cáfolta, hogy a fordulás stratégiája valójában azt a cél szolgálná, hogy elszigetelje Kínát, ám alapjában véve az Egyesült Államok arra törekszik, hogy a gondosan kidolgozott terv részeként egységbe tömörítse szövetségeseit és megerősítse jelenlétét.

Washington logikája első olvasatra egy alkalmazkodó és előremutató globális kolosszust sejtet, ám valójában egy olyan nagyhatalomról van szó, amely divatjamúlt realizmussal viszonyul Kína békés orientációjához, és amely nem képes túllépni a konfrontációra épülő gondolkodáson.

Ez a kétarcúság veszélyes és nem fenntartható. Ázsia drámai változáson ment keresztül. Az Egyesült Államoknak le kell ráznia magáról a történelmi és filozófiai béklyót, az új realitásokkal összhangban korszerűsítenie kell Ázsia-politikáját, ami nemcsak saját érdeke, hanem a régióé, sőt az egész világé is.

Az első és legfontosabb pont, írja a Xinhua, az alapvető kínai érdekek tisztelete, továbbá a kölcsönös bizalom kiépítése és a kétoldalú kapcsolatok javítása őszinte együttműködés keretében.

A két óriás új típusú kapcsolatok kiépítése mellett döntött, ami stratégiailag bátorító, de Washingtonnak a tettek mezejére kell lépnie, ha valóra akarja váltani ígéretét.

A legkevesebb, amit tehet, hogy kevésbé lelkesedik a „kínai fenyegetés" teóriájáért, és arra sincs szükség, hogy az Egyesült Államok méltánytalan módon beavatkozzon a Kína és több szomszédja közötti területi és tengeri vitákba.

Egyúttal az Egyesült Államoknak újra kell gondolnia anakronisztikus hegemonikus szövetségi rendszerét, és fel kell hagynia cimborái, például a provokatív lépésekkel feszültséget okozó Japán és Fülöp-szigetek pátyolgatásával.

Itt az ideje, hogy a magát „Amerika első csendes-óceáni elnökekének" tituláló Obama egyértelmű üzenetben tudassa Ázsiával és a világgal: felnőtt a feladathoz, és országa az ázsiai–csendes-óceáni térség felelős és konstruktív szereplőjévé fog előlépni.