tongwanvaros |
Először az esemény főszervezőjét, Hou Jundzient, a Shaanxi Pedagógiai Egyetem munkatársát kértem arra, hogy mutassa be Tongwan várost - a dél-ázsiai hunok egykori székhelyét -, és az itt rendezett nemzetközi szimpóziumot is, amire valamiért a Kínai Nemzetközi Rádió három tudósítója is meghívást kapott.
Tonwancheng város történelme egyedülálló, a hunok fővárosa volt a tizenhat fejedelem időszakában. Pontosan 413-ban épült, és ma már 1600 éves múltra tekint vissza. A konferenciát egyrészről azért most hívtuk össze, mivel idén volt a város építésének ezerhatszázadik évfordulója, másrészt pedig mivel nemzeti szinten is fontos kulturális-védelmi egység: régebben a nomád és földművelő népek cserekapcsolatában, harcok közepette épült fel, ez sok történelmi tényre utal, és ezek a színes történetek érdemesek a további kutatásra. El lehet képzelni, hogyha a város már nem állna, az óriási veszteség volna számunkra; nem is tudnánk ezt a történelmi emlékekben bővelkedő helyet visszaállítani, visszaszerezni. Mivel a város történelme igen nagy jelentőséggel bír, mindenképpen nemzetközi szintű konferenciát szerettünk volna összehívni, hogy emlékezzünk Tongwanchengre, és fölhívjuk rá a figyelmet. A szimpózium célja pedig az, hogy ezt az 1600 éves történelmet minél jobban megismerjük.
Az előadások meghallgatása előtt a résztvevők fölkerekedtek, hogy a saját szemükkel is lássák a világon máig egyedülálló romokat. És mindjárt azzal is szembesültek, hogy itt bizony az állagmegóvásba több energiát fektetnek még annál is, mint ami az UNESCO világörökség listájára való fölkerüléshez szükséges.
A helyszínen vasból, vagy talán acélból készült kereteket látunk, amiket mészkő és beton keverékével töltenek meg. Korábban ugyanez főleg löszös anyagból készült, és még rizsfőzetet is kevertek hozzá; így döngölték a falat ugyanúgy, ahogy most látjuk. Persze az is elképzelhető, hogy a kereteket régen fából készítették, tehát a mostani viszonylag modern alapanyagnak számít; a módszer, ahogy a téglákat készítik, azonban ősi. Sikerül szóba elegyednünk az egyik helszínen dolgozó úrral is, aki a lapátját és a döngölőjét szinte félredobva mondja el nekünk, hogy éppen mit csinál.
A munkát, ami most végzünk, "Tongwancheng védelmi projectnek" hívjuk; a project tavaly óta zajlik. Célja, hogy megvédjük a még megmaradt és látható romokat. Jelenleg több, mint harminc munkás dolgozik a projectben. Először megszilárdítjuk a szélerózió következtében kárt szenvedett várfalat,majd támasztó oszlopokat illesztünk hozzá, aztán föltöltjük a falon keletkezett réseket, ezután pedig rendbehozzuk az úgynevezett Yaodong-lakásokat. A Yaodong-lakásokat régen parasztemberek ásták, egyik részük az a fal, amit Mamiannek hívnak, éppen itt van egy előttem. Sok rés található rajta, most ezeket fogom kitölteni.
Bár az építőanyag állítólag már önmagában is nagyon erős, egyes források szerint mindezt még építőáldozat bemutatásával is megtoldották, vagyis azt az embert, aki nem jól végezte a munkáját, megölték, és a hamut vagy a csontjait beleépítették a falba. A látogatásunkkor a helyszínen dolgozó emberek természetesen tudnak a befalazós históriáról, sőt. Egyikük azt is megjegyezi, hogy kollégája olyan rosszul dolgozik, hogy őt már be lehetne építeni.
A lenyűgöző és valóban fehéren szikrázó romoktól utunk egyenesen a konferenciaterembe vezetett, ahol a rendezvényen összegyűlt szakemberek, kutatók, orientalisták előadásait hallgattuk meg. A referálók között két magyar is volt.
Most következzék az, amikor őket is megkérdeztem; elsőként Obrusánszky Borbála történészt, keletkutatót hallják, aki már nem először járt a romoknál.
Ezen a nemzetközi konferencián egész reggel a hunokkal kapcsolatos előadásokat hallhattunk; mit gondol, a magyar-kínai kapcsolatok szempontjából milyen jelentősége van egy ilyen kaliberű rendezvénynek?
Már a negyedik alkalommal jártam a településen; először 2005-ben látogattuk meg a romokat, aztán 2011-ben is, és az elmúlt néhány napban kétszer is megnéztük. Minden alkalommal nagy benyomást tett rám ez a csodálatos hun város. A szervezők nagyon örültek annak, hogy sok magyar résztvevőt látni a konferencián. Ketten előadást tartunk, illetve bemutattak egy dokumentumfilmet is a hunok történetéről (Daubner György „ A hunok titkos története" című munkájáról van szó). Az ittlétem alatt én azt tapasztaltam, hogy a kínaiak is nagyon élénken érdeklődnek a magyar történelem illetve a kultúra iránt, ahogyan ez az érdeklődés megvan irányunkban is.
Az előadása után kínai kollégáktól két kérdést is kapott; találkozott-e korábban hasonló érdeklődéssel olyan helyzetben, ahol ilyen nagy volt a kulturális különbség?
Természetesen találkoztam, például kaukázusi kutatókkal, akik éppen ez iránt a téma iránt érdeklődtek. A kínai hölgynek nagyon jó volt a kérdése, hiszen a magyar kutatók a „falba-építési motívum" terjedését csak néprajzi szempontból vizsgálták, itt pedig felmerült az a kérdés, hogy ennek lehetnek-e régészeti bizonyítékai. A kérdés azért is volt jó, mert a fordításból (az előadásom kínai fordításából) talán kimaradt, hogy valójában ők félreértelmeztek bizonyos kérdéseket: azt hitték, hogy csontokat temettek be a falba, így azt is hihették, hogy a leírt (vagy az általam elmondott) történet nem igaz, mert nem találtak a falakban csontokat. A kérdésre reagálva el tudtam nekik mondani, hogy a kaukázusi, illetve főleg a dél-európai példák, és a magyar példák alapján is azt tudjuk, hogy hamut építettek be, így nem is találhatnak semmit a régészek.
Ki tudna emelni bármilyen, a legelső és a mostani látogatása közötti, a romoknál tapasztalható változást?
Természetesen igen: két évvel ezelőtt láttam azt, hogy megindulnak a feltárások; akkor már elég komoly munkálatok kezdődtek, illetve a mostani látogatásunk alkalmával láttam, hogy a felújítási munkálatok is nagyban folynak: körülkerítették az egész területet. Ez azért jó, mert így nem tudnak oda állatot bevinni, tehát nem rombolják tovább a falakat. Látom azt a szándékot is a konferencia kapcsán is, hogy itt nagyon komoly fejlesztések várhatók, és ugye ennek az egyik célja az, hogy turistákat csábítsanak a környékre, és ennek a régiónak az lesz az egyik feladata, hogy ezt a régi, hun örökséget ápolja. Nagyon-nagyon sok hasznos információ hangzott el a konferencián, és nekünk ez egy nagyon fontos esemény, hiszen ha el akarnánk kezdeni Magyarországon anyagot gyűjteni, vagy ide eljönni és mindenkit, aki ezzel foglalkozik, felkeresni, az nagyon sok időbe telne, tehát ez az egyik fontos dolog, hogy itt nagyon sok kérdésre választ kapunk, tisztázódott számomra is néhány olyan dolog, ami nem volt teljesen világos, illetve a konferencia-kiadványban azok előadásai is megtalálhatók, akik nem tudtak a konferenciára eljönni; és szerintem ezek után a világ több pontján nagyon fellendül majd a déli hunok kutatása illetve ez a konferencia összehozza a témával foglalkozó kutatókat is.
A konferencia másik előadóját, Oláh András tájépítészt hallják.
Az ön előadásán is elég sokan voltak…
A konferenciákon általában nem is az a lényeg, ami elhangzik, hanem inkább az, ami a szükségszerű szünetekben történik: például az, hogy milyen kapcsolatok szövődnek; például a ma este történtekre gondolok, amikor ennek a megyének a vezetője szeretett volna kulturális kapcsolatokat fölvenni Magyarországgal.
A kutatási területe szempontjából miért fontos a konferencián való részvétel?
Rendkívül sokat olvastam erről az Ordosz-fennsík nevű helyről. Azt mondhatom, hogy Magyarország mellett igazából itt éreztem jól magam. Tájépítészként ez a táj volt az, ami engem leginkább Magyarországra emlékeztet, illetve arra hasonlít. A munkám során foglalkozom népi építészettel is, és a földépítészet egy igen jelentős része ennek a dolognak, valamint a fenntarthatóság szempontjából is egyre nagyobb teret hódít az úgynevezett földépítészet, és olyan történeti példák keresése és találása jelen esetben, mint például Tongwan városé, az egy igen jelentős mérföldkő lehet.
(Írta/fordította: K.E.)
