Folytatjuk a Julie és Zach Andersont, a kalandvágyó, világjáró amerikai házaspárt bemutató sorozatot; ez a második, befejező rész. Mint ahogy az elsőben is szó volt róla, jelenleg mindketten Pekingben élnek két gyermekükkel és angolt tanítanak. Ezúttal angol nyelven kérdeztem őket a munkájukról, arról, hogy mi érdekli a fiatalokat, hány pogácsát lehet bekapni úton az iskolába és mi igaz abból, hogy a magyarok nem mosolyognak eleget. Előbb azonban emlékezzünk vissza Zach történetére.

Először ötéves korában került Magyarországra, amikor a szülei a munkájuk miatt odaköltöztek, így egy ideig ott járt általános iskolába is, és már az elején sok magyar barátra tett szert. Az Egyesült Államokba tizenhat éves korában tért vissza; ott érettségizett és ott járt főiskolára is, aztán később, a húszas évei közepén - egy évvel azután, hogy Julie-val összeházasodtak - ismét egy munka miatt visszaköltözött Magyarországra, így egy újabb, akkor tizenkét évnyi budapesti időszak következett mindkettőjük számára. Bár egész idő alatt a fővárosban éltek, rengeteget utaztak, bejárták Debrecent, Keszthelyt, Miskolcot, Vácot, sőt, még a Szlovákia és Románia egyes, magyarok lakta részeit is.

Julie-t is arra kértem, hogy beszéljen egy kicsit magáról.

Julie: Először a „Fiatalok az élet küszöbén" program keretei között mentünk Magyarországra, ahol fiatal felnőttekkel dolgoztunk: nyári táborokban vettünk részt; segítettük az angoltanárok munkáját: játékokat, és péntek esténként előadásokat vagy kötetlen beszélgetéseket szerveztünk a résztvevőknek; az egy nagyon jó, nagyon élvezhető dolog volt.

Mit gondoltok, kell ahhoz extrém kalandvágy vagy speciális személyiség, hogy az ember képes ilyen ekkora váltásokra és ilyen szintű alkalmazkodásra az életében?

Zach: Mivel gyerekkoromban már éltem Magyarországon, nem volt különösebben nehéz később visszatérni, bár igaz, hogy még akkor sem éreztem a magyar kultúrát egészen a sajátomnak, és ez a mai napig így van, hiszen mégiscsak Amerikát tekintem az otthonomnak, és úgy érzem, hogy oda tartozom. A magyar kultúrával azonban nem voltak problémáim, hiszen ott nőttem föl és már ötéves koromban megtanultam a nyelvet is, ez egy idegen nyelv elsajátításához tökéletes időszak; Magyarországon a kezdetektől fogva otthon éreztem magam, így az életemben az első igazán idegen kultúra nem a magyar, hanem a kínai volt.

Azt mondhatom, hogy a túléléshez három dolog szükséges: az embernek legyen megfelelő humora, és formálható attitűdje.

Legyen képes azt elfogadni, hogy, ha valami másképp működik, mint otthon, az nem az ő személye ellen irányul és végül: ne akarja a dolgokat túlságosan komolyan venni.

Julie: Szerintem kalandvágy és bátorság az mindenképp szükséges hozzá, nem szabad félénknek lenni. Én teljesen beleszerelmesedtem a magyar emberekbe és ételekbe. Azt vettem észre, hogy a magyar emberek elsőre barátságtalannak és komornak tűnhetnek: olyanoknak, akiket csak a munkájuk visz előre, ettől olykor az egész magyar kultúrát sötétebbnek láttatják, mint amilyen. De ahogy áttörünk azon a bizonyos falon, az emberek megnyílnak, és ha hagyják, hogy megismerjük őket, akkor hirtelen rengeteg végtelenül szerethető, odaadó és nyitott baráttal találjuk szemben magunkat. Én nekik köszönhetően szerettem meg annyira Magyarországot, hogy a második otthonomnak tekintem annak ellenére, hogy nem ott nőttem fel. Ráadásul mindkét gyermekünk ott született, ez is összeköt. Imádom, hogy mindenhol működik a tömegközlekedés, a város nagyon gazdag csodálatos építészeti műremekekben; hogy minden sarkon van egy cukrászda vagy egy fagyizó, ahová be lehet ugrani iskolába menet egy kis sajtos kifliért, és a finom pogácsák is mindenütt kaphatók, ami nagyon jól jön, ha meg kell etetned az éhes gyerekeidet. Kínában az az egyik legnehezebb dolog, hogy nincsenek mindenhol elérhető parkok, ahová ki lehet menni sétálni a gyerekekkel.

Ez az őrjítő, folyamatos mozgás, körforgás is nehéz még, amiben élünk, hogy mindig minden változik, cserélődik, ez az emberekre, a barátainkra is vonatkozik: éppen csak megismersz valakit, aki a következő pillanatban már továbbáll. Nehéz hozzászokni ehhez az óriási pörgéshez. Úgy gondolom, hogy a nyelvismeret is nagyon sokat segít: Magyarországon sajnos az idősebbek nem értettek, amikor magyarul beszéltem, de a fiatalok mindig segítettek nekem megértetni magam. Ami a nyelvet illeti, az emberek Kínában is nagyon segítőkészek, akárcsak Magyarországon.

Julie, szerinted melyik nyelvet nehezebb megtanulni, a kínait vagy a magyart?

Julie: nekem mindkettőt nehéz, azt hiszem nincs igazán jó nyelvérzékem és ez mindig kemény dió számomra. Sajnos magyarul sosem tanultam meg igazán úgy, ahogy szerettem volna, ami nagyon elszomorít. Persze ha tisztában vagyok a beszélgetés témájával, akkor könnyedén be tudok kapcsolódni és megértem azt is, hogy miről beszélnek körülöttem, de az árnyalatnyi nyelvtani fogásokat, vagy az átvitt értelmű kijelentéseket már nem tudom követni. A kínai nyelvvel kapcsolatban azt tapasztalom, hogy a nyelvtan sokkal egyszerűbb, és a rengeteg különböző hangsúly használat miatt a kínaiak sokkal elnézőbbek a kiejtést illetően, míg a magyarok nem azok, ami persze engem csak jobban motivál. Kínában olyan sok eltérő nyelvjárás van, hogy az embereknek muszáj így is megérteniük egymást, ami az én helyzetemet is megkönnyíti.

Mindketten diákokkal foglalkoztok a mindennapokban: gyerekeket tanítotok. Láttok-e különbséget a magyar és a kínai gyerekek között, érdeklődőbb-e egyik a másiknál?

Julie: Magyarországon mi általában együtt tanítottunk, Zachnek viszont van színházi előképzettsége is, így a tanteremben is minden eszköze megvan ahhoz, hogy kivívja és fenntartsa a figyelmet. Ez főleg azért nagy dolog, mert a magyar kollégáink többsége szenvtelenül állt a tanításhoz, Zach azonban olyan szenvedélyesen csinálta, hogy amint belépett a tanterembe, a gyerekek – akármit is csináltak addig –abbahagyták és csak rá figyeltek. Előfordult, hogy ötszáz vagy ezer gyerek figyelmét is le tudta kötni csupán azzal, hogy elkezdett beszélni hozzájuk. Sokat segített persze az is, hogy nem számítottak arra sem, hogy magyarul fog megszólalni, de a kollégák rendszeresen fordultak hozzá tanácsért. Úgy gondoljuk, hogy a másféle, szokatlan és ismeretlen tanítási módszer lehet a siker kulcsa. Ahogyan én most Kínában tanítok, az nagyon hasonló ahhoz, ahogyan a magyar tanárok tanítottak Budapesten. Azt a módszer egy kissé monoton, bár ebben benne van a magyar nyelv minden sajátossága is, ami lassít vagy egy kicsit formál a tempón, a ritmuson is. Amikor azonban egy amerikai tanár beesik a tanterembe, aki még elég lökött is ahhoz, hogy felszabadultan, gátlások nélkül előadja magát a színészi képességeit is kamatoztatva, az – mindkét kultúrában – mindent visz, hiszen különbözik mindentől, amivel az a diák azelőtt találkozhatott.

Zach: Magyarországon és Kínában is azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket az érdekli a legjobban, ami más, mint amit otthon a szüleiktől látnak. A mai felgyorsult internetes-zenés-„webkettőpontnullás" világban sokkal egyszerűbb a külföldi, ismeretlen dolgokra nyitott fiatalokat találni, mint korábban. Mondok egy példát: ha besétálok egy magyar tanterembe, ahol a jelenlévő diákok amerikai filmeken nőttek fel, biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésük lesz arról, amit a vásznon, a képernyőn látnak, hiszen azt testesítem meg számukra, amit ők a „dobozból", vagy a filmvászonról már ismernek. Ugyanezt tapasztalom Kínában is, vagyis a helyzet az, hogy elég ritka az olyan diák, akit valamilyen szinten ne érdekelne az idegen, esetemben az amerikai kultúra. Jelenleg egy magániskolában tanítok gimnazista korú gyerekeket, akiket a szüleik minden bizonnyal azért járatnak oda, hogy később európai vagy amerikai egyetemekre küldhessék őket. Ezek a diákok végtelenül érdeklődőek. Sajnos az állami intézményekben tanulókat nem ismerem, de tudom, hogy Kínában nagyon nehéz továbbtanulni, és hogy a diákok borzasztó sokat dolgoznak egy-egy egyetemi, főiskolai helyért. Kíváncsi vagyok az ő érdeklődési körükre is, noha szinte biztos vagyok benne, hogy ők is hasonlóképp nyitottak az ismeretlenre.

Készítette: K.E.