Lehet, hogy a karácsonyfaégők, mint holmi felvillanó örömhírek, évről évre beragyogják az életünket. De a nyugatiak ünnepének egyik legközismertebb szimbóluma jó példája a féktelen fogyasztásnak. És mára Kína egyik legjelentősebb zöld sikerévé vált…

„Shijiao, egy dél-kínai kisváros, évente közel 10 millió kilogrammnyi karácsonyfaégőt hasznosít újra az Egyesült Államokból" – írja könyvében a temérdek ilyen város egyikről Adam Minter. A novemberben a boltokba került könyv, A bolygó neve: Szemétdomb – Utazás a milliárddolláros hulladékkereskedelemben (Junkyard Planet: Travels In The Billion-Dollar Trash Trade) Minter első könyve. A szerző több mint egy évtizeden át kutatta a kínai újrahasznosító ipart.

„Kína több anyagot hasznosít újra, mint bolygónk bármely más országa, és a mennyiséget tekintve a Kínában feldolgozott anyagok fő exportőre az Egyesült Államok és az Európai Unió" – állítja Minter, hozzátéve, hogy a Shijiaóban újrahasznosított karácsonyfaégők története érzékletes példája ennek a nehézkes, multimilliárdos iparnak.

„Korábban a munkások nagy rakást csináltak a karácsonyfaégőkből, benzinnel locsolták le, és leégettek róla minden szigetelést, hogy hozzáférhessenek az értékes rézhez" – mondja. Az ezzel járó légszennyezés minden bizonnyal döbbenetes meglepetés lenne a nyugatiak többsége számára, akik abban a hitben élnek, hogy a környezetet óvják azzal, hogy az újrahasznosítható hulladékok közé dobják a karácsonyfaégőket.

2007-ben azonban minden megváltozott. Az olaj ára az egekbe szökött, és ez növelte az újonnan előállított műanyagok értékét. A hulladékhasznosítóknak sem kellett több, és innentől nem hagyták veszendőbe menni a műanyag borítást. Minter egy ilyen műhelyben járva látta először, hogy milyen leleményes módon választják szét a drótot az azt körülvevő műanyagtól.

„A karácsonyfaégőket beleteszik egy gépbe, amely lényegében egy jobb időket is látott ágaprító" – mondja a szortírozásra használt egyik tákolmányról. A gépbe vizet öntenek, hogy pépé darálják a műanyagot. „Ez amolyan természetes folyómederként funkcionál folyamatos áramlattal. De itt nem a kavicsok válnak el a szikláktól, hanem a könnyebb műanyag a nehezebb réztől" – magyarázza.

Az eredmény jóval tisztább, mint a korábban szokásos karácsonyfaégő-tüzek. De naiv lenne a pozitívumok túldimenzionálása.

„A piac létrejöttét nem a jó szándék vezérelte, hanem gazdasági okok" – mondja, hozzátéve, hogy az emberek többsége nem látja a teljes valóságot az újrahasznosító iparról. „Az újrahasznosításra leginkább úgy tekintünk, mint zöld, fenntartható, tiszteletet érdemlő dologra. De ennél jóval nagyobb iparról van szó. Kína a világ legnagyobb rézgyártója, és ennek felét az újrahasznosított réz adja.

Minter szerint még ennél is nagyobb a félreértés azokkal a munkásokkal kapcsolatban, akik hordákban érkeznek az olyan településekre, mint például Shijiao.

„Első riportom egy sanghaji szeméttelepről készült. Hamarosan kiderült, hogy az ott dolgozók Anhui falvaiból érkeztek, és közülük többen mandarinul, sőt sanghaji dialektussal sem beszéltek" – meséli, hozzátéve, hogy a jellegzetesen kínai kép láttán déjà vu érzése volt. „A nagyapám jutott az eszembe, aki orosz zsidóként érkezett az Egyesült Államokba, és a diszkrimináció és sok más tényező miatt nem volt más lehetősége, mint ócskavasat gyűjteni az utcákon."

Ellentétben számkivetett földijével vagy a fejlődő országok utcaseprőiről kialakult nyugati sztereotípiával, a kínai hulladékmunkások meglepően magas színvonalon élnek.

„Nem azt mondom, hogy ez így rendben van. A számítógép-alkatrészek újrahasznosításáról híres Guiyu nevű övezethez hasonló helyeken dolgozó munkásoknak nincsenek illúzióik a levegő tisztaságáról. De azért mennek oda, mivel ott jóval több pénzt kereshetnek, mint a táblagépeket összeszerelő gyárban."

Mintert még ennél is jobban meglepte, hogy az újrahasznosítással járó munka milyen találékonysággal párosul.

„Úgy tűnhet, hogy találomra csipegetnek a szemétből, de valójában ez nagyon komoly hozzáértést igényel" – mondja. A munkások gyakran szelektálnak és válogatnak olyan fémeket, amelyek kilogrammjáért néhány dollárt adnak. „Az alumínium vagy a cink szétválogatása a réztől vagy az acéltól egyáltalán nem egyszerű feladat, és mindezt még hatékonyan is végezni, igazi kihívás. A legjobb szelektálók havonta akár 5000 jüant, vagyis 175 ezer forintot is megkeresnek. Ennyi pénzt nem lehet keresni a Foxconn-nál."

Persze a szerző is tisztában van azzal, hogy a magasabb keresetért nagy árat kell fizetni. Az egyik fejezet, a Műanyagok földje, a legborzasztóbb újrahasznosító övezetről szól, amit Milter valaha látott: a Hebei tartományi Wen'an megyéről. A 450 négyzetmérföldes régió volt Peking műanyaghulladékának lerakodóhelye. Ötezer műhelyt lepett el a szemét tartományszerte, és oldószereket használtak a műanyag megtisztítására, a vegyszereket pedig végül a közeli folyókba öntötték. Nem telt el hosszú idő, és a helyi mezőgazdasági földek terméketlenné váltak, és a hulladékválogatók megbetegedtek, a tüdejüket tönkretette a vegyszergőz.

Minter elmondta, hogy az ehhez hasonló példák jelentik annak az iparnak a sötét oldalát, amelyről a nyugatiak többsége azt tartja, hogy zöld.

„Senki se várjon kitüntetést azért, mert az újrahasznosítás híve. Ez csupán arra jó, hogy kevesebbet látjuk a kukásokat" – állítja. Az újrahasznosított anyagok végül így is, úgy is elhasználódnak és a szemétben végzik. „Az újrahasznosítás a harmadik legrosszabb dolog, amit tehetünk. Az ismételt felhasználás jobb, a redukálás pedig a legjobb, különösen, ha olyan dolgokat vásárolunk, amelyek megjavíthatók és frissíthetők, és így a gyártó is tartósabb termékekben kezd gondolkodni. Azzal nem jutunk előrébb, ha azt mondjuk az embereknek, hogy éljenek remeteként, de mindenkinek hasznos lenne, ha megtanulnánk, hogyan válhatunk jobb fogyasztókká."

feri