Amíg a gyermekek élnek, Lyn Gould senkit sem enged sírni. „Mikor egy kisgyerek haldoklik, csak annyit tehetünk érte, hogy magunkhoz szorítjuk és szeretettel beszélünk hozzá. Ebből tudják, hogy mellettük vagyunk, és biztonságban érzik magukat," mondja Lyn.

A 64 éves brit ápolónő a férjével, Alan Goulddal alapította meg a Pillangó Gyermek-hospice-t a Hunan tartományi Changsában. A házaspár egyik nagy-britanniai ingatlanának eladásából fedezte a létesítmény felállítását, amely kizárólag olyan szülők nélküli gyermekeket fogad be, akiknek már csak legfeljebb hat hónap maradt hátra az életéből. Ez az első ilyen hospice Hunanban.

Gould 26 helyi dadus segítségével egyszerre 18 gyermekről gondoskodik, akik legtöbbje újszülött vagy kisbaba. Az ápolónő és csapata ölelésekkel, szeretettel és dalokkal édesíti meg a gyermekek utolsó napjait.

„Minden élet értékes. A gyerekeknek, akiket egyszer már magukra hagytak, pedig még több szeretetre van szüksége," meséli Lyn, a háromszoros nagymama.

Gould munkája nagy elismerést vívott ki a helyiek körében. A tianjini televízió beválasztotta aközé a „10 külföldi közé, akik megérintették Kína szívét". A nanjingi szociális gondozóintézet pedig tavaly szeptemberben felkérte, hogy abban a városban is hozzon létre egy Pillangó Gyermek-hospice-t.

Steven Sabey, az ENSZ Fejlesztési Programja kínai irodájának egyik vezető politikai tanácsadója egyenesen inspirálónak nevezte Gouldot és munkáját.

„Igazán nagyra értékeljük, hogy Lyn és a férje lehetőséget kínál az elhagyott életek és fogyatékos gyermekek gondozására," mondta Sabey.

Gyermekkori álmok

Lyn Gould a nagy-britanniai Exeterben született, 1970-ben lett ápolónő, 2005-ben vonult nyugdíjba. 8 éves korában látta a moziban A Hatodik Boldogság fogadója című filmet. A történetben Ingrid Bergman egy brit misszionáriusnőt alakít, aki több mint száz gyermeket ment meg a háborús Kínában. A film hatására Gould is arról kezdett álmodozni, hogy egyszer árvákon segít majd.

1994-ben jelentkezett először önkéntesnek egy kínai árvaházba. Később megosztotta az idejét az Egyesült Királyság és Kína között, ahol több tucat árvaházban önkénteskedett.

„Felfedeztem, milyen fontos megfelelően gondoskodni az elhagyott gyerekekről, köztük is legfőképpen a haldoklókról," meséli Gould, hozzátéve, hogy a haldokló gyerekeknek szakértő gondoskodásra van szüksége, amit az egyszerű dadusok nem tudnak biztosítani nekik.

Gould és férje 2006 szeptemberében költözött Kínába azzal a feltett szándékkal, hogy megnyitják saját hospice-ukat. Ez végül számtalan vargabetű után 2010 áprilisában valósult meg. Viszont a hatóságok ellenségesen és gyanakvóan fogadták azt, hogy az egykori brit nővér elhagyott gyermekeket szeretne befogadni. Mivel a nyugati tudósítók és civil szervezetek több alkalommal is kritizálták a kínai árvaházakban uralkodó állapotokat, a helyi hatóságok tartottak a külföldiektől.

Legalább három városban utasították vissza, hogy a helyi árvaházakkal együtt hospice-t alapíthasson, míg össze nem hozta a szerencséje a „haladó szellemű" changshai 1. sz. szociális gondozóval.

„Kínában tisztában kell lennie az embernek azzal, milyen fontos együttműködni a kormányzattal. Gondoskodnod kell a kormányzat bevonásáról és támogatásáról," meséli Gould.

Végül a házaspár szerződést kötött a changshai szociális gondozóintézettel, amely ígéretet tett arra, hogy helyet és anyagi juttatást biztosít minden gyermeknek. A többit a Gould-házaspár finanszírozta.

Szeretet minden nap

Gould nagyon szigorú, ha a gyermekek gondozásáról van szó. A hospice minden dadusa egyszerre legfeljebb három gyermekeket felügyelhet, hogy minden kicsi megkaphassa a kellő figyelmet és odaadó gondoskodást.

Gould kétnapos tréninget tart minden gondozónőnek munkába állás előtt, amiben átvesznek mindent a gyermekek babusgatásától kezdve a gyógyszerek helyes beadásáig. Próbálnak minden kicsinek olyan ételt biztosítani, amit szeret. „Nem számít, meddig fognak élni még. Mindig az előttünk álló napra koncentrálunk, arra, hogy boldoggá tegyük őket minden nap," mondja Gould.

A legnagyobb különbség a Pillangó Gyermek-hospice és a többi árvaház között, a dadusok és kisgyermekek közötti érzelmi kötelék.

„A legfontosabb az érintés és a mosoly," meséli Gould, hozzátéve, hogy a gyermekgondozókat külön kiképzik arra, hogy szemkontaktust alakítsanak ki a kicsikkel, és vegyék ölbe őket amilyen gyakran csak lehet.

„Rengeteget tanultam Lyn-től. Megtanított arra, hogy öleléssel, puszival és simogatással mutassuk ki a szeretetünket a gyerekeknek, mindegy, hogy betegek vagy fogyatékosak," meséli egy Ma nevű dadus.

A hospice 26 szobájában 18 kiságy van, eddig 90 kisgyereket ápoltak benne. Mindannyiukat helyi árvaházakból irányították át ide, miután az orvosok megállapították, hogy kevesebb, mint fél évük van hátra.

Gould és a dadusok odaadó gondoskodásának köszönhetően csodák is történtek. Összesen 45 gyermek gyógyult meg, miután átestek néhány komoly műtéti beavatkozáson, hét árvát pedig külföldi családok fogadtak örökbe.

A gyengéd törődés ellenére, a legtöbbjük halála elkerülhetetlen. A gyermekek a hivatali helyiségek és a gyermekek játszóterme közötti csendes és világos szobában töltik életük utolsó napjait.

Gould minden kicsiről fotóalbumot készít, a képek alá feliratokat illeszt, hogy megőrizze az elhunyt gyermekek emlékét. Egy kisbaba kezéről készült fénykép alá Gould azt írta: "Bernard babának csak a kezére emlékszem, mert túl pici volt és hatalmas fájdalmai voltak. Úgy tűnt, feladta a reményt. Csak a kezecskéit simogathattuk, nem tehettünk érte semmit."

Gould egy bőröndbe össze is gyűjtötte a kisgyerekek dolgait, játékokat, ruhákat és fotóalbumokat, hogy legyenek emlékek kora gyermekkorukból, ha esetleg egyszer egy új családba kerülnének.

„Fontos, hogy segítsünk kifejleszteni a gyerekek önbecsülését. Bár egyszer magukra hagyták őket, mi elég szeretetet adunk nekik és dokumentáljuk, ahogyan cseperednek, hogy később egészséges felnőttekké válhassanak," magyarázza.

Gould haldokló gyerekek iránti odaadásából sokan merítettek ihletet. Minden évben tucatnyi ápolónő jelentkezik önkéntesnek a hospice-ba szerte a nagyvilágból.

22 éves unokája, Amelia is azt tervezi, hogy a főiskola után Kínába költözik segíteni nagyanyjának a hospice körül.

Szívfájdalmak

Gould azt is elmesélte, mennyire rettenetes érzés, mikor nem tud teljes körű segítséget nyújtani a haldokló gyerekek szüleinek, akik hozzá fordulnak.

„Az árvaházak engedélye nélkül nem vehetek fel haldokló gyerekeket, így amikor a szüleik felkeresnek, legfeljebb tanácsot adhatok nekik, hogyan enyhítsék a kicsik fájdalmát és felajánlhatok némi gyógyszert. Mást nem tehetek értük, mert ezek a gyerekek nem árvák," szomorkodik Gould.

Azért küzd, hogy az egész társadalom fogjon össze és támogassa a haldokló gyermekek családjait, ajánljon a szülőknek megfelelő segítséget, hogy ők aztán ne hagyják magukra haldokló gyermekeiket. Gould azt tervezi, hogy a sanghaji hatóságokkal együttműködve létrehoz majd egy ilyen segítőközpontot.

„A leghatékonyabban úgy vehetjük elejét, hogy a szülők magukra hagyják a gyermekeiket, ha segítünk nekik. A legtöbb szülő maga is azt mondja, hogy eszük ágában sem lenne elhagyni haldokló gyermeküket, ha tudnák, mit kellene tenniük," zárja szavait Gould.