k |
A régi járásban majdnem mindenhol nő a Bougainvillea, amelynek vastag ága a földről a ház tetejére kúszott fel, és a tetőről sok kis ágat és virágot szórt le. Naponta a boltok tetején lévő növényeket úgy húzzák el, mint ahogyan lányok szokták a szemük előtti frufrut, és kacsintanak az áthaladó gyalogosoknak.
A tradicionális csúcsos kalapot viselő nő puha sepréssel elsöpörte a földre leesett virágszirmokat. Aztán a szellő megint a földre sodort néhány virágot. Ezért megint visszatért, és elsöpörte az újonnan leesett virágokat, mögötte pedig még egy réteg virág esett le.
A toufut áruló néni nagyon korán kezdte az árusítást. Megállította a biciklit, két fazekat és egy halom tálat vett le a bicikli mögötti kerekén lévő polcról, és levette a bicikli elején lévő kis polcot is, amin cukor, édes lé és csészék voltak.
Véletlenül beléptem egy nyitott kapun. A belső udvarban a kalitkában lévő madár szépen énekelt.
„Honnan jöttél?" - kérdezte tőlem egy idős hölgy az ajtónak támaszkodva. A hölgy nagyon sovány volt. Színes, bő ruhájából kilátszott a girhes csuklója. A haja fel volt kötve, és fejét oldalra döntve rám nézett.
„Kínai vagyok" - mondtam.
„Nagyon jó, nagyon jó. Kínai." Az idős előttem jött, „Nagyon ritkán jön be kínai. Ők csak az utcán mennek át, nem jönnek be. Beszélgethetek veled?"
A hölgy családi neve Liu, a vietnami HoiAnból származó kínai hatodik generációja, apja a kínai Guangdong tartomány Nanhai területéről jött, anyja pedig a kínai Fujian tartománybeli. De Liu asszony soha nem lépett Kína területére. „Sok pénz kell hozzá. Úgy gondolom, hogy Kína nagyon messze van. Nincs ilyen képességem," mondta az idős hölgy.
A hölgy élete nagyon egyszerű. Egy régi ház régen a szomszédi Fujian Clubhoz tartozott, ma pedig a vietnami kormányhoz tartozik, ezért havonta bérletet kell fizetnie a hölgynek a vietnami kormány részére. A házban négy család lakik, itt a közös területen kívül az idős hölgy még egy nagyjából 4 négyzetméteres kis szobával is rendelkezik.
„Bocsánat, még nem öltöztem fel és így beszélgetek veled, nem akartalak megbántani téged," mondta a hölgy rám nézve. A testéből erős szag áradt. Nagyon ismerős volt az a szag nekem, mert az öregek otthonában az öreg testekből mindig ilyen szag árad.
„Nem baj, néni, ha készülődni akar, menjen nyugodtan, nem zavarom tovább, csak itt ülök egy kicsit, és majd elmegyek."
„Ne menjel el, nagyon örülök, hogy egy kínai idejött és kínaiul beszélget velem. Három percet adhatsz nekem, három percet. Most mindent csak lassan tudok csinálni, nagyon lassan, bocsánat, de fel kell öltöznöm."
A néni nem rögtön ment el öltözködni.
Bemutatta a régi házat nekem. A belső udvarban a faablak mögött régen könyvelő szoba volt, az előteremben pedig az ősök emléktábláit helyezték el. A falon kalligráfiák függtek, amelyek a hölgy unokatestvérének a művei. Az unokatestvér régen a szomszédi Fujian Club titkára volt 20 éven át. A kalligráfia fölött két keretezett kép volt, amelyeken egy egészséges idős a „Barátság örökre" kínai karaktereit írta le egy nyugati hölgynek."
„ Ki az a külföldi hölgy?" kérdezte a hölgy tőlem.
„Nem tudom."
„Az a spanyol királynő. Az unokatestvérem jól tud írni kalligráfiát. Kínai nyelven tudsz, olvasni? Olvashatsz nekem?"
Megakadályozta, hogy fényképezzek és mondta: „Ne fényképezzed azt, szerintem nem megfelelő."
Letettem a fényképezőgépemet és olvastam a kalligráfiákat. Az idős hölgy nagyon örült: „Tényleg el tudod olvasni, nagyon örülök."
Az idős elmondta, hogy gyermekkorában már elkezdett vietnamiul beszélni, most is főleg vietnamiul beszél, csak gyermekkorában a szülei tanultattak kínai nyelvet vele. Akkor az apja azt mondta, hogy végre haza kell térni. „HoiAnban sok kínai van, de egyesek már elfelejtették, hogy ők kínaiak."
Az asszony Guangdong Nanhaiból származó apja guangdongi helyi nyelven beszélt, de a hölgy csak érteni tud, beszélni nem. Néhány mondatot mondtam neki guangdongi helyi nyelven, a hölgy szeme is nedves lett: „Apám mindig hibáztatott engem, hogy guangdongi nyelven sem tudok beszélni és miután meghalt, a temetőben sem hallhatja a szülőhelyi nyelvet. Hogyan térhet haza?"
„Nagyon örülök, hogy beszélgethetsz velem. Három percet adj nekem." Az idős hölgy sietve mozgott a szobában, arcot mosott, óvatosan nagy virággal díszítette a haját a tükör előtt. Miután megjelent előttem még egyszer, már láttam, hogy megrajzolta a szemöldökét, a ceruzával szaggatott vonalat rajzolt, mert remegett a keze. Sőt kicsit rózsaszínű ajakrúzst is föltett. Óvatosan nézett rám, és kérdezte: „Nagyon csúnya vagyok?"
„Nem, néni, ön nagyon-nagyon szép." Úgy mondtam, mintha egy gyereket csalogattam volna.
„Nagyon köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám. Csalogattál engem, de mégis nagyon örülök." Az idős nagyon örült, és folyamatosan mesélt nekem a családjáról. Amikor egyes szavakra nem emlékezett, kérte tőlem, hogy azokat tanítsam meg neki. Miután megtanítottam, vízzel felírta egy faoszlopra.
Az idős hölgy neve Liu Jinfen, aki 70 éves kora után már nem emlékszik az életkorára. A hölgy egész életében nem házasodott meg, eddig is egyedül élt. Teával rajzolt egy-egy vonalat és úgy írta a nevét az asztalra.
Elmondta, hogy éjszaka gyakran nem tud aludni. Gondolkodik az apjáról, az anyjáról és arról, hogy egész életében egyedül volt. Megmutatta nekem az asztalon fekvő kis dobozt, amelyen egy is ragasztós papíron egy francia nyelvű mondat áll, amelynek jelentése az, hogy ha nem zavar, akkor tessék a látogatás után adományozni.
A beszélgetésünk során néhány francia átjárt a kapú előtti utcában.
„Bocsánat, kicsi időt adj nekem" - mondta az idős nekem, és gyorsan a kapuhoz ment, és franciául köszöntette a franciákat.
„Jöjjenek be meglátogatni a régi házamba" – hívta őket az idős, de a franciákat nem érdekelte a régi ház. Az idős a kapuban a falnak támaszkodva megnézte ahogy a franciák elmennek, és lassan tért vissza.
„Az iskolában tanultam francia nyelvet. Nincs gyerekem, most idős vagyok, én látom el magamat. Ők gyakran jártak a kapum előtt, de nem jöttek be. Nem mertem meghívni őket." Az idős tehetetlenül mosolygott rajta hogy „az élet nem könnyű."
„Hallottad már ezt a dalt?" - kérdezte tőlem hirtelen az idős, a címe az, hogy Kína jó hely." Mosolyogtam, és megráztam a fejemet.
Az idős leült, letette a kezeit a térdére, és elkezdte halkan énekelni: „a Sárga-folyó sárga, a Jangce-folyó hosszú." A hölgy véletlenül elkezdett erősen köhögni. Elment az udvarba, megnyugtatta magát, megigazította a haját, lassan tért vissza, leült és azt mondta, „bocsánat, újra énekelem."
A Sárga-folyó sárga, a Jangce-folyó hosszú,
Kína jó hely.
Délben rizst, északon búzát termelünk
Meg kölest és cirokot
Észak-keleten szója van
Észak-nyugaton pedig sok marha és bárány
Nagy selyemtermelés és a föld alatt rejtett szén és vas van
Törekednek az ipar és mezőgazdaság fejlesztésére
Kína biztosan gazdag lesz
„Gyermekkoromban tanultam" - mondta az idős énekelés után.
„Kína jó hely, vissza akarok menni."
Visszatartottam a könnyeimet, és mosolyogva mondtam az idősnek: „Akkor néni, jöjjön vissza, megadom a telefonszámomat, majd elviszem megnézni az apjának szülőhelyét."
„Igen, akkor meg kell érnem azt az időt." A hölgy határozottan mondta, hogy„kell élni." A füzetemben egy-egy mondattal leírtam a dal szövegét.
„Írjad meg a címét, nagyobbat kell: Kína jó hely," mondta az idős a papíron az üres helyre mutatva.
Kérésének megfelelően leírtam. Az idős átvette a füzetet és még egyszer énekelte a dalt. Becsukta a füzetet és elmondta: „Nagyon köszönöm, nagyon örülök, hogy ilyen jó voltál hozzám." Nyugodtan mondta: „De Kínába talán nem tudok visszamenni."
„Tud, néni. Vagy ha lesz lehetőségem, visszajövök önhöz meglátogatni. Akkor hozok finom ennivalót Nanhaiból és Fujianból."
„Az jó. De most nem jó a memoriám, attól félek, hogy elfelejtelek a jövőben. Az idős fogta a kezemet. Kicsit hideg volt a keze. Megfogtam a karját, és a kezemmel csak a nagyon sovány karját érezhettem.
„Akkor - és itt ismét visszatartottam a könnyeimet - ha visszajövök, énekelem azt a Kína jó hely című dalt, akkor biztosan tudja, ki vagyok."
„Jó, jó, jó - mondta az idős -, akkor törekszem addig életben maradni. Menjél szórakozni, menjél. Nagyon köszönöm, hogy beszélgettél velem. Mások csak átjártak."
Az idős a kapuig kísért, elmentünk egy kis szoba előtt, ahol egy nagyon-nagyon öreg ember ült nyugodtan a székében és tévét nézett.
„Ő az unokatestvérem" –mondta a hölgy hangosan a szobában ülő idősnek -, ez a lány kínai."
„Üdvözlöm Hoianban." A faszéken ülő idős kedvesen és méltóságteljesen köszöntött engem: „Elnézést, nem jó a lábam, nem tudok felállni."
Mosolygott, és bólintott. Tehát ő a fényképben látható, kalligráfiát író egészséges idős, aki régen a Fujian Club titkára volt. Néhány évvel ezelőtt eltörte a lábait.
„Menjél, menjél szórakozni." Liu Jinfen asszony a kapuban megrázta a kezemet. Újra megfogtam a kezét és elmentem. Nem mertem visszatekinteni.
