Abuluoha falujába kizárólag gyalog lehet feljutni – négy óra alatt, egy alig egy méter széles sziklák mellett kanyargó meredek ösvényen.

A falut szándékosan lehetetlen megközelíteni: a külvilág számára Abuluoha egy „leprafalu". A Szecsuan tartományi Liangshan Yi autonóm prefektúra környező településein élők szemében a lakói pedig páriák, számkivetettek.

Úgy 200 ember lakik Abuluohában, közülük mindössze kb. 40 öreg szenved leprában, a betegség látható nyomaival a testén, egy-két hiányzó ujjperc, eltorzult végtag. A maradék 160 falusi a korábbi betegek második-harmadik generációs leszármazottja és sohasem fertőződött meg.

Ez a 600 kínai leprafalu egyike, amelyek legtöbbjét a hegyvidéken hozták létre az ötvenes-hatvanas években.

Mikor 1963-ban Abuluohát megalapították, a leprát gyógyíthatatlannak és súlyosan fertőzőnek tartották. A betegeket úgy zárták karanténba, hogy magas hegyekre vagy szigetekre költöztették őket, vagyis természetes akadályokkal próbálták izolálni a kórt. A betegeknek megtiltották a házasságot és gyermekvállalást, és néhány gyógyszerszállítmánytól eltekintve, teljesen magukra hagyták őket.

Volt, aki meghalt, volt, aki túlélte. Volt, aki megszegte a tilalmat, és gyerekeket nevelt. Évtizedeken át ezekről a falvakról szinte teljesen megfeledkezett a külvilág, a lakók primitív körülmények között, közigazgatási irányítás nélkül éldegéltek.

A nyolcvanas évekre a több gyógyszerrel alkalmazott terápia odáig jutott, hogy korai diagnózis és kezelés esetén a bőr, idegek és hús elpusztítására képes baktériumfertőzést teljesen ki lehetett kúrálni. Ezen kívül a magas fertőzésveszély is legendának bizonyult: az emberek 95%-ának természetes immunitása van a betegséggel szemben.

Az Abuluohához hasonló falvak lakói mégis elszigeteltségben maradtak. Kizárólag a civil szervezetek, vallásos csoportok és önkéntesek közbelépésének köszönhető, hogy a leprafalvakat az elmúlt néhány évben megnyitották a többiek előtt. A helyi kormányzatok tettek ezt-azt: házakat tataroztak, alapvető életjáradékot ajánlottak az idős és gyermektelen túlélőknek, utakat építettek, néhány falvat elköltöztettek.

Az évszázados előítéletek felszámolása azonban már más tészta. A természeti akadályok zöme talán elhárult a falusiak elől, ám, gyermekeik és unokáik még mindig az ellenük irányuló társadalmi előítéletek leküzdésén dolgoznak.

Az elszigeteltség ára

„Az emberöltőkön át tartó elszigeteltség miatt, a falusiak életmódja, felfogása és nyelve is évtizedekkel le van maradva," magyarázza Guoyan mester, a Fushun megyei Qianfo templom apátja. „Együtt éltek a háziállatokkal, nem volt mellékhelyiségük, ahogy tisztálkodási szokásaik sem."

Guoyan a Zhongyuanpuji Intézet, egy buddhista jótékonysági szervezet igazgatója, ami 2009 óta igyekszik segíteni a szecsuani leprafalvaknak. A szervezet munkatársai ruhákat és mosószert visznek a településekre, ahol megtanítják a lakosokat használni őket. Qianjinban, a liangshani Xide megye yi nemzetiségű falujában már külön helyiségben nevelik a sertést és a marhát és rendszeresen kimossák a ruháikat. Viszont sok más szokásuk változatlan maradt.

A tűző napsütés ellenére a fehér, frissen meszelt házak ablaktalan szobái sötétek és párásak, a bútorok szanaszét, az ágyak vetetlenek. Emberi és állati ürülék, valamint más szemét szegélyezi az ösvényeket. A levegő zúg a sok légytől. „Ez eltart majd egy jó darabig," ismeri el Guoyan.

Mindazonáltal Guoyan szerint a társadalmi akadályok lebontása és az előítéletek felszámolása a nagyobb kihívás.

Xu Xianfeng, a Qingfeng Fukang Lepra Project, egy 2005 óta hongkongi finanszírozású civil szervezet igazgatója is egyetért ezzel. Kísérleteiket, hogy korábbi leprásokat költöztessenek városi környezetbe régóta gáncsolják a helyi hatóságok. „Konkrétan leszögezték, hogy a leprásoknak tilos betenni a lábukat a városba," idézi fel Xu.

Ez lassacskán változni kezd. A hatóságok több civil akciót engedélyeznek és új hukou-t (lakhely-regisztrációt) adtak a leprafalvak lakóinak. Korábban ez a dokumentum leprafalvakként kategorizálta őket.

A falvak ugyan új nevet kapnak, de ez aligha elég, hogy elmossa róluk a lepra bélyegét.

Érdemes így élni?

Bár épek és egészségesek, a lakókat gyakran éri diszkrimináció amiatt, hogy egy leprafaluból származnak.

Mikor az előítéletekről faggattuk őket Qianjin falu fiatalemberei egyhangúan nyilatkoztak.

„Mikor más települések lakói meglátnak, inkább kerülőt tesznek, nehogy a közelünkbe kelljen jönniük," panaszolja tört mandarin nyelven a 35 éves Ashuo Wuhe.

Egy közeli hegyre mutatva egy másik fiatalember dühösen magyarázni kezd. Bizhe, a falu orvosa fordítja le a szavait, amikből kiderül, hogy a hegy túloldalán lakók lebontottak ott egy új házat.

Bizhe elmondja, hogy a túloldaliak fákból alakítottak ki egy határt, ami figyelmeztette a „leprásokat, hogy tilos ott gazdálkodniuk vagy házat építeniük."

2008 előtt magasan a hegyen éltek. 1958 óta küldtek leprás betegeket a táborba, a számuk végül 300 körül tetőzött.

Mára kb. 90 túlélő maradt, gyermekeikkel és unokáikkal együtt a falu lakossága 400 fő. Az átköltöztetésük erős ellenállásba ütközött, pedig az új Qianjin is még mindig 5 km-re van a legközelebbi településtől.

A falu vezetője, az 50 éves Jiyi Muga keresztbetett karokkal guggol egy kis hídon. Nyomorék kezein látszik, hogy 13 éves kora óta leprában szenvedett.

„Már nincs bennünk harag. Akkor olyan idők járták," mondja nyugodtan.

Valóban, akkoriban teljesen megszokott volt, hogy a családok magukra hagyják a házastársakat, testvéreket, sőt, még a gyerekeket is, ha leprás tüneteket fedeztek fel rajtuk. A családtagok még a gyógyulásuk után sem fogadták vissza őket. Még korábban, 1949 előtt a falusiak még brutálisabb megoldást választottak: élve égették vagy temették el a leprásokat.

Manapság sem túl jók a túlélők életkilátásai. Az egészséges fiatalok nem vállalhatnak fizikai munkát a külvilágban, mert a megye munkáltatói azonnal elhajtják őket, amint megtudják, hogy Qianjinból jöttek. Írástudatlanságuk és gyenge nyelvi képességeik miatt pedig mindig kudarcot vallanak, ha a megyén kívül próbálnak munkát vállalni.

Mivel a burgonya a legelterjedtebb növény errefelé, a falusiak legfőbb bevételi forrását a szarvasmarhák és sertések jelentik. Jiyi állítása szerint az éves egy főre jutó jövedelem nem több ezer jüannál (kb. 35 ezer forint).

Haladás és remény

Néhány vidéki területen, különösen az idősek körében elterjedt nézet, hogy ha bármiféle kapcsolatba kerülnek a leprásokkal, leszármazottaikkal, vagy akár az általuk használt szerszámokkal és ivóvízforrásokkal, maguk is megfertőződnek.

Qianjini látogatásunk idején négy Shandong és Hebei tartományi keresztény önkéntes érkezése kavarta fel az állóvizet. A jótékonysági szervezetek munkatársain kívül a faluba szinte sohasem érkezik látogató. Az önkéntesek egy furgonnyi ruhát és zöldséget hoztak magukkal, de a helyi sofőr nem volt hajlandó behajtani a faluba.

Egy órával később, rengeteg alkudozás és győzködés után, a sofőr végül behajtott a faluba, de amint kirakodtak, bezárta az ajtókat és ő is az utóban maradt.

A falusiak legnagyobb reménysége most a harmadik nemzedék. Nagyon örülnek annak, hogy a kormány szinte minden leprafaluban általános iskolát épített. A családtervezési politika sosem lépte át a falvaik határát, nem ritkaság a négy vagy több gyermek egy családban.

„Nem számít, mennyi anyagi áldozattal jár, mindent meg fogok tenni, hogy a gyermekeim addig tanulhassanak, ameddig csak lehet," mondja Ashuo Wuhe, akinek két-két 8 és 15 év közötti fia és lánya van.

Sokuk így is kimarad az iskolából. Ennek egyik legfőbb oka, hogy szinte egyetlen megyei középiskola sem hajlandó felvenni őket.

De 2011 óta egy legalább mégis. Hála Zhang Pingyi, tajvani újságíróból lett önkéntes éveken át tartó lobbizásának a helyi kormányzatnál, Yuexi megye Dayingpan iskoláját kibővítették és végül megnyitották előttük az alsó-középiskolai osztályokat..

Qianjin falujából hat gyermek tanul a megyén kívül: négyen középiskolába járnak Yuexi megyében, ketten pedig szakmunkásképzőbe Chengduban, a tartomány székhelyén.

A falu általános iskolája 116 tanulóját 10 tanár oktatja – mind az ország más részéből érkeztek.

A tiszta, világos tanteremben a gyerekek örömmel mesélnek az álmaikról, hogy tanárok vagy orvosok lesznek, és kíváncsian felteszik a saját kérdéseiket is.

Mikor a lepráról kérdezzük őket, hirtelen mindegyikük elhallgat. „Semmiben sem különbözünk a világ többi gyermekétől," motyogja aztán maga elé a 14 éves Jiweng Azhi.

Xu Xianfeng jótékonysági munkás aggódik amiatt, hogy a kívülállók elutasítása elvetheti a gyűlölet magvait az ártatlan gyerekek szívében. „Olvastam egyszer egy leprafaluból származó gyermek fogalmazását," meséli Xu. „Azt írta, rendőr akar lenni, hogy mindenkit letartóztathasson, akik előítéletekkel viseltetnek ellenük."

Xut mégis leginkább az egymás közötti házasodás nyugtalanítja. Rájött, hogy a legtöbb házaspár tagjai ugyanabból, esetleg egy másik leprafaluból származnak. „Helyi szokás meggyőződni arról, hogy a kiszemelt egyik felmenőjének sem volt semmi köze a leprához," állítja.

Jibu Wuniu, 36 éves, négygyermekes qianjini anya, a szomszédos Puge megye egyik leprafalvából származik. „Nincs más választásunk, mint egy leprafaluból jövő férfivel összeházasodni. Ugyanolyanok vagyunk," meséli az asszony, annak ellenére, hogy a legtöbb falusihoz hasonlóan sohasem volt leprás.

Mao Hua, a qianjini iskola fiatal kínai tanára azt meséli, a családja most már támogatja abban, hogy leprások unokáit tanítsa, viszont határozottan elleneznék, hogy egy leprafaluból származó lányt vegyen feleségül.

„Az idősebb generáció gondolkodását túl nehéz lenne megváltoztatni," sóhajtja. „Én pedig nem vagyok kész arra, hogy megdöntsem ezt a tabut."

vivi