A kínai Hebei tartományban, Chengde város környékén egy Bashang elnevezésű helyén található Ázsia legnagyobb fásított erdője. A műholdképeken ez az erdő egy sasra hasonlít, amelynek a lába a tartomány északkeleti szélét fogja, és a két szárnya fedi le a tartomány északnyugati homokos területét. Ennek az erdőnek a neve Saihanba erdő. Saihanba egy vegyes szó, mongol és han nyelvből származik, azt jelenti, hogy szép fennsík. A Liao és Jin-dinasztiákban itt volt egy bőséges természetes erdő, azonban a 19. század közepétől kezdve a helyi emberek elkezdték kivágni a fákat, sőt, néha erdőtűz is fenyegette azokat, így a 20. század közepéig ez a természetes erdő teljesen eltűnt.

1962-ben itt alakítottak egy fásítási állami egységet, hogy helyreállítsák az erdő eredeti arcképét. Néhány generáció alatt a fásító munkások hozzájárulásával a terület mára egy zöld védősáv lett Peking és Tiencsin körül. A mai műsorunkban egy ezen a területen 20 éve dolgozó munkavállalót mutatunk be, most hallgassuk meg a tízezer hektáros erdőről szóló történetét.

„Ezt a területet a homok ellen kellet védenünk, egyfajta homokkezelő területként funkcionált.Amikor ide telepedtünk, a táj ugyanolyan volt, mint a vele szemben lévő belső-mongóliai sivatag. Mára azonban ez is erdő lett, és a mostani erdőt az emberek művelték meg, az apám is egyike volt az munkásoknak volt, ezért én az erdő második generációs emberének hívhatom magam."

Ezt a második generációs munkás Wang Lijun-nak hívják pontos feladata az erdő igazgatása. 1995-ben végzett a Hebei tartományi mezőgazdasági egyetemen, azóta itt dolgozik.

A Saihanba erdő Wang Lijun számára egyáltalán nem volt idegen, mivel kisfiú korában az apja itt dolgozott. Mivel az erdő igen messze van attól a járástól, ahol a család lakott, az apja hónapokon át csak egyszer térhetett haza a családját meglátogatni. A kisfiú is már gyermekkorában beleszeretett az erdőbe, és szívesen töltötte ott az idejét az apjával. Az erdő lassan helyreállt, az apja mindennap felhozta a kisfiút a hegységbe gombát szedni, halászni, vadászni. Bár nagyon kevés ember élt az erdő környékén, az apa mindig tudott a nagy természetből örömet szerezni neki.

Wang Lijun-t később felvették a tartomány híres mezőgazdasági egyetemére, ahol erdőigazgatás szakon tanult, és az egyetemen elsajátította a fásítási és erdővédelmi ismereteket is.

„Büszke vagyok arra, hogy egy átlagos munkáscsaládban nőttem fel és egyetemista lettem. Apám azt reméli, hogy majd hazatérek oda, ahol születtem és ott fogok dolgozni, így valódi munkával tudok tenni valamit a helyi emberekért."

Nem csak az apja reménykedett ebben, hanem maga Wang Lijun is. Wang Lijun úgy emlékezett, hogy az egyetem után először a Saihanba erdészeti terület nyugati szélére küldték dolgozni, ott volt a terület a legösszetettebb a környezet a legvadabb, és az ottani ökológiai feltételek voltak a legrosszabbak: csak a nagy szél és a homok volt, nem volt más. Nem akarta, hogy a szülőföldjét a homok és a szél eméssze föl. Azt remélte, hogy ha majd idősebb generációkkal együtt dolgozik ezen a területen, akkor a tudását felhasználva változtathat a hely szigorú körülményein. Wang Lijun így beszélt:

„Amikor Yinglin kerületben dolgoztam, akkor egyáltalán nem volt zöldség, még savanyított zöldség se volt. Ebben a helyzetben kezdtünk el krumplit termelni, és egyszer, mikor mindannyian nagyon vágytunk valami finomságra, lisztet szereztünk, azzal készítettünk húsos táskákat, de a töltelék nem hús volt, hanem krumpli. Így is különleges volt, mindenki jól érezte magát a krumplis táskákkal, és ezt az élményt soha életemben nem fogom elfelejteni."

Mivel az erdőterület messze van a várostól, és korlátozottak a közlekedési eszközök, az ennivalókat mind messziről szállítják. Ahol Wang Lijun dolgozik, ott alig voltak láthatók az emberek, mindössze a csapat, a védők és a technikusok, és ha néha jött egy idegen ember, akkor vele lehetett beszélgetni a külvilág dolgairól, és az akkor egy örömteli dolog volt az életében.

„Mióta Saihanban, az erdőben dolgozom, az életem itt sem színes, és mivel itt nagyon hideg van, általában hetente egyszer összejövünk a kollégákkal beszélgetni és pálinkázni, módosítani az unalmas életmódon. Ha néha jönnek vendégek, pálinkával fogadjuk őket."

Mostanában az erdészetben dolgozók száma közel 2000. Több lett a munkatárs, de nem csökkent az egy főre jutó munka. Wang Lijun elmondta, hogy 2002-ben a területet erős bogár-invázió sújtotta. Akkoriban az egész erdő besárgult, a bogarak minden levelet megettek, átmentünk az erdőn és alig láttuk a zöld színt, csak hallottuk a bogarak rágását, a földön pedig vastagon állt a ragacsos bogárürülék. Először a repülőgép szórt szét gyógyszert a területen, ami sokat segített, de mégis kellett az emberi erő. Mint Wang Lijun mondta, a repülőgép nem minden részét érintette az erdőnek, így a munkásoknak maguknak is gyógyszerrel felszerelkezve kellett dolgozniuk, hogy védjék a fákat.

„Egyszer egy kollégámmal együtt mentünk az erdőbe gyógyszereket locsolni a fákra, és az egyik fáról egy bogár az ő nyakába esett: a bőre a nyakán egy ujjnyi szélesre dagadt, annyira mérgező volt a bogár."

A bogárveszély mellett a tűzveszély is komoly probléma az erdőben. Az egész erdőterületen a magasabb pontokon kilátókat helyezek el annak érdekében, hogy Wang Lijun és kollégái napon többször is járőrözhessenek a tornyok között. Bármelyik két torony közötti távolság majdnem tíz kilométer.

Wang Lijun évről évre még mindig védi a mesterséges erdőt. A Saihanba jövőjéről azt mondta, az itteni gyerekek inkább elmennek máshova, a járásokban kapnak oktatást, aztán sajnos nem jönnek vissza, pedig az erdőterületnek is szüksége volna jól képzett gyerekekre.

„Itt van az otthonom, a szüleim is, és szeretem ezt a helyet. Kint is voltam, pár évet kint tanultam, de mindig azt kívántam, hogy ide jöhessek vissza. Amikor a gyerekemmel az ő jövőjéről beszélgettem, őt is arra buzdítottam, hogy világot lásson és ide térjen vissza élni és dolgozni. Én mindenképpen ennek a földnek szánom az életemet."