Fiatal korod ellenére nagyon régóta vannak eredményeid: már papíron is előadóművész vagy, most pedig a pekingi magyar nagykövetség szervezésében élőben is hallhattunk játszani augusztus első napjaiban. Hogy indult a karriered?
Zenészcsaládba születtem trombitás-karmester apával és zongoratanár édesanyával, úgyhogy minden egészen adott volt, ám én négy éves koromban egy hegedűvel állítottam haza, mondván, hogy „azon a furcsa csigavégűn" szeretnék játszani. Ez nem vált be, hiszen a hegedülés első pár éve borzalmasan nehéz, mert a hangszer nagyon-nagyon hamis, én pedig állandóan a falhoz csapkodtam, nagyon hisztis voltam. A tanáraim mondták, hogy nem ez lesz az én hangszerem, ekkor furulyázni kezdtem, azzal nyertem is egy pár versenyt, és a fúvós hangszerek felé akartam elindulni, de akkoriban borzalmasan álltak a fogaim és minden fúvós tanár óva intett a fúvós hangszerektől, mondván, hogyha majd fogszabályozóm lesz, akkor teljesen átáll majd a szám, és az nem lesz jó. Aztán amikor egy koncerten furulyáztam, akkor meghallottam egy zongoristát játszani, és nagyon megtetszett, ekkor azt mondtam anyukámnak, tanítson meg zongorázni. Így tőle tanultam meg az alapokat, aztán két hét után ez a tanár-diák viszony nem működött közöttünk. Furcsa volt, hogy az anyukám volt a tanárom. Nyolc évesen kezdtem el zeneiskolában tanulni zongorázni.
Tehát már nyolc éves korod előtt túl voltál a hegedűn és a furulyán, sőt más fúvós hangszereken is, és ekkor kezdtél el zongorázni tanulni az édesanyádtól. Azért ez elég nagy zeneszeretetre vall. Bejöttek a számításaid a zongorával kapcsolatban?
Az első pár évben ez csak örömzenélés volt, de fél év után elvittek egy országos versenyre, ahol harmadik lettem és akkor már én is éreztem, hogy érdemes lenne ezzel komolyabban foglalkozni. Persze voltak olyan mélypontok, amikor úgy éreztem, hogy én ezt nem akarom csinálni, és utálok gyakorolni, egy-egy ilyen hónap volt maximum, de amióta zeneakadémista vagyok, azóta azért kezd beigazolódni, hogy jó, hogy ezt csinálom, mert egyre több koncertem van, és úgy látom, hogy a közönség is eléggé szeret, és jól kijövünk.
A világ másik felén találkozunk, te már most is gyakran utazol. Hogy látod magad öt vagy inkább tíz év múlva?
Az elsődleges célom a zongorázás és a koncertezés. Magántanítványaim most is vannak, a tanítás nem áll tőlem messze, de a színpadon érzem magam a legjobban. Szeptembertől Salzburgban fogok tanulni egyelőre egy egyéves ösztöndíjprogram keretében, de lehet, hogy a későbbiekben még ide is visszatérek. Németországba is már többen hívtak, hogy lenne lehetőség, de nem tudom még, hogy hova visz a jövő és hol fogok élni.
A kívülálló számára úgy tűnik, hogy nagyon sok érzelem van a játékodban: együtt élsz, együtt mozogsz a zongorával. Gondolod, hogy ez egy csak rád jellemző dolog, vagy a zongoraművészeknél általában megfigyelhető?
Zongoraművésze válogatja. Van, aki inkább rámegy a gyors technikai részekre: nagyon gyorsan zongorázik és egy helyben ül, de van, ahol azt szeretik, ha mozdulatlanul ül az ember és nagyon gyorsan játszik, van, ahol pedig azt, hogy minél többféle érzelem átjöjjön. Az egyik tanárom szerint olyan a színpadra fölmenni, mintha meztelenül végigmenne az ember egy deszkán, mert annyira levetkőzi a gátlásait, kiadja az érzelmeit, hogy nagyon sérülékeny lesz.Ha lejövök a színpadról és valaki csúnyán néz rám, már képes vagyok sírva fakadni, hiszen olyankor olyan érzelmi állapotba kerülök, hogy sokkal érzékenyebb leszek, mint egyébként.
A közönségről most azért is érdemes beszélni, mert főleg kínai hallgatóság előtt játszottál. Szerinted van kiugró különbség a kínai és a magyar közönség között?
Ez azért érdekes, mert három koncerten játszottam az elmúlt héten és mind a háromszor más volt a közönség. Van egy kínai barátnőm a Zeneakadémián, akit megkértem, hogy adjon nekem kínai darabokat. Sajnos túl hosszúakat, egyenként negyedórásakat választott, a műsor pedig Liszt köré épült, így nem tudtam beépíteni őket a repertoáromba. Egyébként jó kis darabok voltak. Nekem nagyon tetszik a népzene, és a kínai népzene hangsora és a világa nagyon hasonló a magyar népdalokéhoz; ezért a legelső koncertemen próbáltam magyar népdalokat, népdalfeldolgozásokat játszani Bartóktól. Játszottam Debussytől is, és mindkettőt nagyon szerették. Debussy is impresszionista, és olyan elemeket használ, amik a kínai népzenében is megtalálhatók; utóbbinál nagyon figyeltek, szerintem érezték, hogy ez nekik szólt. Az első koncertem tele volt kisgyerekekkel és turistákkal, ők beszélgettek és fényképeztek közben; ez nem volt zavaró, de azért nem volt teljes a figyelem. A szólóesten viszont már azt lehetett érezni, hogy van köze a közönségnek a zenéhez, és tényleg azért jöttek, mert érdekli őket, értenek is hozzá és nagyon mellettem voltak: olyan atmoszféra alakult ki, amit ritkán tapasztaltam eddig. A nagytermi koncerten, ahol közel kétezren voltak volt ugyan egy kis zaj, de így is éreztem, hogy figyelnek rám az emberek, és azért ez jó érzés.
Segít-e neked valaki abban, hogy ha külföldi fellépésed van, akkor a legmagyarabb dallamokat közvetítsd, vagy inkább azokat a dallamokat, amiket a legfontosabbaknak tartasz?
Ez az egész koncert úgy jött, hogy tavaly a Liszt Múzeumban egy kínai delegációnak játszottam Liszt-darabokat, és a pekingi kulturális központ igazgatója, Mr Chen is részt vett a rendezvényen. Ő hívott meg Kínába azzal a kikötéssel, hogy csak Lisztet játszhatok, annyira tetszett neki, hogy egy magyar lány játszik magyar zeneszerzőtől. A zongoraest előtt azzal a kérdéssel kaptam levelet, hogy milyen zongoraversenyeket tanultam. Válaszul fölsoroltam tízet és odaírtam mellé, hogy a Liszt Esz-dúr nagyon jó lenne, és mivel a karmesternek is tetszett, így építette föl az egész műsort.
Ha önállóan kell egy repertoárt összeállítanod, kik a kedvenc zeneszerzőid és milyen jellegű, milyen stílusú dallamokat játszol a legszívesebben?
Ez attól is függ, hogy milyen közönség előtt fogok játszani, milyen jellegű és milyen hosszú koncerten. Szerintem azt egy előadó mindig megérzi, hogy a közönség mennyire van mellette érzelmileg. Liszt nagyon közel áll hozzám, indultam is Liszt-versenyen, és az akadémián is sok Lisztet játszunk. Szeretem az ő darabjait külföldön is elővenni, de minden stílust szeretek a kortárstól a klasszikusig. Jótékonysági koncerteket is rendszeresen szervezek, azokra inkább a rövidebb, nagyon közönségbarát darabok jellemzőek; komolyabb, egy-két órás koncerten el lehet játszani egy-egy félórás Liszt-darabot is, de ez tényleg attól függ, hogy kik lesznek ott.
Nagyon szép estélyi ruhában játszottál. A fellépéseiden az eljátszott darabok hangulata játszik-e szerepet a színpadi megjelenésedben?
Annyira a darabok nem, inkább az, hogy hol fogok játszani és milyen jellegű koncert lesz. A legelső pekingi koncertemről tudtam, hogy turisták vesznek majd részt rajta így várható volt, hogy ki-be mászkálnak majd közben, ezért egy rövid koktélruha volt rajtam, de egy komolyabb szólóesten azért rendszerint estélyi ruhát húzok, és természetesen ha nagy teremben zenekari kísérettel játszom, akkor szintén nagyestélyit veszek föl.
Én egy kisebb teremben hallottalak, de az interjú fölvétele előtt kétezres tömeg előtt játszottál. Ekkor is csak téged figyeltek, vagy voltak a színpadon mások is?
Most zenekari kísérettel játszottam egy magyar koncerten, ahol egy félórás magyar műsor keretében a karmester beszélt is a darabokról. Ők Brahms magyar táncaiból válogattak, én pedig Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszottam. Mindez egészen más érzés volt, bár zenekarral játszani mindig jó, és a karmesterrel már a próba elejétől fogva nagyon jól kijöttünk, úgyhogy jól éreztem magam.
(Írta/fordította: K.E.)
