Kínába utazott egy rendhagyó és különleges lemez készítése miatt Both Miklós. A fiatal előadóművész - aki a Both Miklós Folkside projekt és a Napra zenekar frontembere és gitárosa is - a 2013-as évben már járt Kínában. November elején a Folkside-os Szokolay Dongó Balázzsal közösen léptek föl Pekingben, én pedig ennek apropóján mindenről kikérdeztem, amit Kínában látott és érzett. Az interjút két részletben hallhatják. Míg az első részben a kínai utazólemezt és az élményeket boncolgattuk, most belemegyünk egy kicsit a zenei sajátosságokba, a kínai és a magyar dallamokba is.

Péntek este volt egy fellépésetek itt Pekingben; a várakozásaidhoz képest hogy sikerült?

Mindig egy nagy élmény, amikor magyar vagy Kárpát-medencei népzenén alapuló gondolat kinyílik egy másik országban is. Licsiangban játszottunk, ami egy egészen más világ a fővároshoz képest, a közönség is más, utána a pekingi közönség pedig tényleg egy nagyvárosihoz hasonlít: másképp és más dolgokra rezdül, hihetetlenül nagy élmény mind a kettő. Elég nagy sikerünk volt itt Pekingben is,nagyon sokan eljöttek, sok meghívást kaptunk, és ez valószínűleg a továbbiakban is folytatódni fog.

A kínaiakkal való közös munka során mi volt a leginkább kiütköző kulturális különbség?

Az, amiért idejöttem, hogy nagyon másképp gondolkodnak a zenéről. Pont ezért vagyok itt, mert annyira más az elgondolásuk arról, hogy hogyan nyúlnak egy dallamhoz, hogyan hoznak létre egy hangulatot, egy atmoszférát. Amikor először itt voltam és egy kínai énekesnővel játszottam, akkor jól tudtam, hogy nekem is van mit keresni. Benne voltam egy magyar, egy európai zenei gondolatban, és mivel nem ismertem más lehetőséget, egy csomó kérdés föl sem merült bennem. Aztán mivel itt voltam és itteni emberekkel találkoztam, olyan alapvető kérdéseket vetett föl bennem ez az időszak, hogy az nagyban befolyásolt sok mindent. Talán pont ez volt számomra a legnagyobb különbség, hogy egy csomó zenei kérdésben más az ő hozzáállásuk, és amikor az ember ezt felfogja, akkor rájön, hogy ez is egy járható út.

Kínában a festészetet és a zenét ikertestvéreknek tekintik, és azt mondják, hogy ha egy kínai festményen az üresen hagyott részeket is befestenék, akkor elvennék a befogadó értelmezési szabadságát. A zenében is vannak erre utaló szünetek.

A művészetek mindig is kéz a kézben jártak, ez egy nagy rendszer. Olyan, mint egy pókháló, ha egy helyen megbirizgáljuk, akkor az egész remeg. A zenei nyelvezet az olyan apró utalásokból áll, ahol hihetetlenül szabad és tág asszociációs felületünk van. Ha a zene ilyen, akkor az egy interakciót jelent a hallgató és a zenész között. Utalások vannak benne, amikből egy egész világba betekintést lehet nyerni, és emiatt hihetetlenül aktívnak kell lennünk, hogy ebben a dologban jól érezzük magunkat, és ez adjon is valamit.

Akkor a kínai vagy a magyar dallamok befogadásához kell nagyobb felkészülés, készség?

Egy magyarnak nagyobb kell a kínaihoz és egy kínainak nagyobb kell a magyarhoz, ilyen értelemben beszélhetünk csak erről. Ha például vagy egy magyar népzene, magyar vagy, tanulsz erről a dologról és soha nincs vége. Mindig hallgatod és próbálsz arról a tájegységről egyre több információt begyűjteni, egyre összetettebb a róluk kialakult képed is, mégis azt érzed, hogy soha nincs vége. Bármennyire nagy a mikroszkópod, mindig lehet egy további egységet találni, amit eddig még nem láttál, és a dolgot még tovább mélyíteni: nem lehet megfogni a végét. A remekművekre és a szellemi termékekre is mindig, folyamatosan újra rá lehet csodálkozni. Meghallgatod ugyanazt a dallamot, amit tíz éve már szeretsz, és akkor rájössz, hogy az most teljesen mást jelent, mert közben te már változol. Ez a folyamat az izgalmas, ahogyan változnak a remekművek bennünk, és ebben van egy tanulás. A kínai operában elkapni a fonalat már egy kicsit nehezebb mondjuk egy magyarnak, mert az a kódrendszer egy annyira más kultúrában gyökerezik, hogy kell egy pár alapismeret ahhoz, hogy az ember fölfogja. Például érteni kell a szöveget, a dallamokat. Mi magyarok megszoktuk, hogy egy magyar népzenében van basszus, vannak mély hangok. A kínai operában alig vannak mély hangok. Ahhoz, hogy az ember ebben minimálisan is otthon érezze magát, sokat kell vele dolgozni. Aztán mikor ez megtörténik, hirtelen elkezd működni, akkor azt érezzük, hogy ugyanúgy elkezd dolgozni ez a dolog, mint egy magyar népdal, elkezd a morálunkra, a belső univerzumunkra hatni, és onnantól dolgozik bennünk.

Egyszer a bátorság-gyávaság dichotómiát is behoztad a zene világába: azt mondtad, hogy a mai magyar zene rettenetesen gyáva és jól nevelt, míg a kínai új nemzedék sokkal bátrabb, és a kínai zenének nem a szórakoztatás a lényege, hanem az, hogy megtisztítsa a gondolatokat és megnyugtassa a szenvedélyeket. Gondolod, hogy a bátorsága is ebben rejlik?

Nem arról van szó, hogy a magyar zene gyáva, hanem arról, hogy otthon Magyarországon most olyan körülmények vannak, és valószínűleg egy olyan hullámot élünk, amikor sokkal inkább előtérbe kerül a biztonság a művészek körében, itt Kínában pedig óriási méreteket ölt a szórakoztatás és a felületesség, de ugyanúgy megtalálhatóak azok a fiatalok, akik mennek a saját fejük után, és amit elhatároztak, azt kérlelhetetlenül csinálják. És ez nekem nagy találkozás, nagy öröm volt.

(Készítette: K.E.)